Fiatalabb koromban is szívesen barangoltam keresztül-kasul a Kárpát-medencében, a Jobbik Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetőjeként azonban ezen látogatásaim természete átalakult. A kirándulások és városnézések mára átadták helyüket a helyi politikusokkal, civil és egyházi vezetőkkel való hivatalos (vagy informális) találkozóknak, a médiaszerepléseknek és az ott élő magyar emberekkel való beszélgetéseknek.
Munkatársaimmal elhatároztuk, hogy tavasszal ismét bejárjuk a Kárpát-medence régióit, hogy a történelmi Magyarország minden részében kiépíthessük, erősíthessük kapcsolatainkat és első kézből kaphassunk információkat az ott élőktől: mik a problémáik, miben tud számukra segítséget nyújtani egy nemzeti ügyekben elkötelezett magyarországi parlamenti párt. Körutunk február végén a történelmi Délvidéken, a mai „Vajdaság” tartomány magyar városaiban folytatódott.
Február 25-én, pénteken indultunk Szabadkára, ahol a Magyar Remény Mozgalom vendége voltam. Az MRM az a délvidéki magyar párt, amely a legközelebb áll a Jobbik által képviselt értékekhez, szellemiséghez. László Bálint elnök a Koszovóból betelepített cigányokkal kapcsolatos véleményét fejtette ki egy sajtótájékoztató keretében, míg magam elmondtam, hogy a Jobbik milyen feltételeket szab Szerbia uniós csatlakozásához. A legfontosabbak: magyarság önrendelkezési törekvéseinek elismerése, egyenlő belgrádi forráselosztás és a temerini fiúk szabadon bocsátása.
Ezután a Szabadkai Rádió működésében nyertem betekintést, majd személyesen is találkoztam Németh Ernő főszerkesztővel és Bencsik István helyettes-főszerkesztővel, akik ismertették a rádió történetét. Megtudtam, hogy az 1968-ban indult Szabadkai Rádió a tartomány negyedik leghallgatottabb adója, naponta 60-70 ezer hallgatóval, tájékoztató-közszolgálati műsorokkal, helyi és országos hírekkel, riportokkal, és természetesen zenei műsorokkal.
Ezek után az Újvidéki Egyetem kihelyezett, szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karának dékánjával, Dr. Káich Katalinnal és helyetteseivel találkoztam, akik ismertették a tanintézmény történetét és jövőbeli céljait. Az egyetem három programján (tanító-, óvoda-, mesterképzés) mintegy 250 hallgató tanul magyarul, a tanintézmény jó kapcsolatokat ápol a környező hazai egyetemi városokkal, Péccsel, Kaposvárral, Szarvassal és Szegeddel is.
Az Új városháza épületében fogadott Sepsey Csaba, a szabadkai képviselőtestület elnökhelyettese (aki egyben a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alelnöke is) és két képviselőtársa, Almási Szilárd és Horváth Tihamér, akikkel helyi közéleti eseményekről egyeztettünk. Vendéglátóink röviden ismertették velünk a város és a helyi magyar közösség aktuális híreit, beszámoltak problémáikról.
A találkozót újabb találkozó követte: még aznap délután Józsa Lászlóval, a Szekeres László Alapítvány elnökével egyeztettem. Az alapítvány felelős az anyaország délvidéki támogatásainak elosztásáért és felügyeletéért, jelenleg azonban gondban vannak, mert a magyar kormány jelentős késében van a pénzek folyósításában. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a helyi magyar közösségek támogatása akkor a leghatékonyabb, ha azokról minél kisebb szinten, a helyi viszonyokat jól ismerők döntenek.
A pénteki nap utolsó találkozójára a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnökével, Dr. Gábrity Molnár Irénnel került sor. Elnök asszony rendkívül ismert és elismert szociológus Délvidéken és Magyarországon egyaránt, így beszélgetésünk során számos demográfiai adattal lettem gazdagabb, sajnos ezek egyike sem jó a magyarságra nézve. A szerbiai társadalomban a magyarok alkotják a legidősebb réteget, az általuk lakott területeken rosszak a közlekedési és foglalkoztatási viszonyok, kevés a szórakozási lehetőség, nincs kidolgozott szórványprogram a peremterületeken élőknek, továbbra is nagy az elvándorlás és kevesen térnek vissza a szülőföldjükre, hiányzik a regionális összefogás. Dr. Gábrity Molnár Irén szerint egyfajta „nemzeti begubódzás” jellemzi a délvidéki magyarságot, jelentős a cigányság Belgrádból irányított betelepítése is. A megoldás ez esetben is a regionális kapcsolatok fejlesztése és az anyaország ösztönzése lenne.
Szombaton Bácskossuthfalván, az egyik legnagyobb református gyülekezet lelkipásztoránál, Móricz Árpádnál kezdtük a napot. Lelkész úrék példaértékű református óvodát működtetnek, amely azonban komoly anyagi problémákkal küzd, mivel a gyülekezet képtelen fenntartani az intézményt. További probléma, hogy a régiónak alig van lelkészi utánpótlása, a gazdasági helyzet pedig nagyon rossz. A református mellett a másik protestáns egyház vezetőjét is felkerestük, Dolinszky Árpád püspök úr az evangélikus magyar közösséget mutatta be, és kitért a magyar egyházzal való kapcsolatra is. Ez utóbbi sajnos nem mondható túl jónak.
Délután a délvidéki Emberjogi Központ koordinátorával, Kiss Rudolffal találkoztam Szenttamáson, aki bemutatta szervezetének tevékenységét, amelynek hasznosságát nyelvhasználati szórólapok, magyar mondás mesekönyvek és kifestők bizonyították. De példaértékű az a kezdeményezésük is, amelynek keretében anyagi támogatást nyújtanak azon cégeknek, vállalkozásoknak, akik üzleteik szerb nyelvű tábláit kétnyelvűre cserélnék.
Elmondhatom, hogy nagyon hasznos két napot töltöttem déli végeinken. Számos vicces, érdekes, megrendítő és tanulságos történetet hallottam, amelyek közül csak egyet emelnék ki.
Dolinszky Árpád (aki egyébként felvidéki magyarként származott el Délvidékre) elmesélte, hogy Milosevics egykori elnök személyesen kérte számon rajta, milyen dolog az, hogy a püspöki pecsétjén csak magyar és német nyelvű felirat van. Kötelezni akarták, hogy azonnal cserélje le csak szerb nyelvű plecsnire, de püspök úr ravaszul azt felelte, hogy ő a magától a „Titó marsalltól” kapta az állampolgárságát, ezért nincs senki, aki felette állva őt bármire utasítgathatná. Dolinszky Árpád így végül megőrizhette pecsétjét és vele a becsületét.
Szávay István
Megjelent a Barikád 2011/10. számában (március 10.)
Oszd meg a cikket az ismerőseiddel!
13:33 
