Bevallom, elsőre majdnem elsírtam magam. De hirtelen elindult a tarkómból az a kis zsibbadás, melyet talán még székely dédapámtól kaptam titkos örökségül a génjeimen át, s amely mindig megelőzi a „bicska kinyílását”.
Rájöttem, nem sírni kell, hanem törni-zúzni, ököllel asztalokat ütni, hogy meghasadjanak s a lábukon többé meg ne álljanak. Milyen mocsok világ ez?
Oszd meg a cikket az ismerőseiddel!
