2012. február 19-én rövid levelet írtam Mester Ákosnak, a magyarországi liberális szellemiségű 168 Óra című hetilap főszerkesztőjének és Nagy Csaba úrnak, a hetilap online szerkesztőjének – abból az alkalomból, hogy a rangos orgánum egy nappal korábbi ajánlása „hézagpótló, alapos, értékes kötetként” mutatta be a Vince Kiadó gondozásában, 2012-ben Bori munkaszolgálatosok címmel, szerzőként Csapody Tamást feltüntető könyvet.
Az elkészült, a közelmúltban megjelent könyv születésének körülményei – visszafogott megfogalmazással élve – meglehetősen botrányosak, megtévesztést sejtetnek.
Dr. Csapody Tamás, jogász, egyetemi oktató, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársaként 2008-ban, akkor már súlyos betegként keresett fel lakásomon – elmondva, hogy „bár Önnel talán nem illendő így beszélni, de, mint a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata utolsó vezetőjének kár lenne sírba vinni azt a sok információt, melyekkel rendelkezik, különösen Radnóti Miklós halála körülményeire tekintettel…”
Mivel a Holokauszt Emlékközpont 2012. március elsején du. 17 órakor ünnepélyes keretek között tervezi bemutatni a „hézagpótló, alapos, értékes kötet” bemutatóját, rövid levélben fordultam az egykor oly’ gyakori látogatómhoz – aki felbuzdulásával, egyebek mellett, megakadályozta az Országos Széchényi Könyvtárral, Földesi Ferenccel és Kenedi Jánossal közösen tervezett akció (a Hungarista Mozgalom Európai Munkatörzse levéltára Budapestre hozatala) sikerét, levélben fordultam a könyv szerzőjéhez:
„Tisztelt Csapody Tamás Úr!
Önnek – valószínűleg – nem szolgál örömére, hogy még mindig élek… de, olvasva a Vince Kiadó gondozásában megjelent ’Bori munkaszolgálatosok’ című könyvének recenzióját, bátorkodom emlékeztetni arra, hogy a lakásomon több alkalommal, 2007. június 27-i kezdéssel, folytatott beszélgetéseink alkalmával Ön azt közölte velem, hogy a felvett hanganyagokkal, az elmondásaim-közléseim alapján készített jegyzetek felhasználásával elkészült tanulmányt (!) – mert akkor erről volt szó! – a mű megjelenése előtt bemutatja nekem…
Az azóta eltelt évek során ugyan Ön több tudományos fórumon – még a Népszabadság hasábjain is – kihangsúlyozta, hogy jómagam ’nem segítettem kielégítően munkáját’, de könyvének közelmúltbeli megjelenése nem erre utal.
Mivel Ön – tudományos munkát (?) végezve – úgy vélem, nem tett eleget az ilyenkor elvárható követelményeknek, kérem nyilatkozatát arra vonatkozóan, hogy miként kívánja rendezni azoknak a szellemi termékeknek a sorsát, a jegyzeteket, a hanganyagokat, melyeket lakásomon vett fel s amelyeket min. ’beépített’ – önmagát szerzőként feltüntetve a 2012 januárjában megjelent könyvébe?
Mivel Ön a ’kutatásai’ lényeges részét nem a bori munkaszolgálatosok immár romokban sem létező lágereiben vagy a belgrádi levéltárakban szerezte (sokkal inkább megtisztelt vendégként a lakásom ebédlőjében) s mivel akkor már – olvasóként – birtokában lehetett Bartus László: Jobb magyarok
– A szélsőjobb útja a hatalomig című könyvében foglaltaknak, továbbá Szemenyei-Kiss Tamás: Radnóti Miklós és Wass Albert a második világháborúban című, 2007-ben, a marosvásárhelyi Új Élet című napilapban megjelent cikksorozatnak, azt hiszem elegendő ideje lehetett azok feldolgozására.
Válaszára csak – és hangsúlyozottan – 24 óráig várok, azt követően megfelelő fórumokon közzé teszem, a nyilvánosság elé tárom a Vince Kiadó gondozásában megjelent könyve születésének körülményeit ismertető írásomat.”
E történetnek, illetve a második világháború történései kutatójának voltak a leírtaknál hátborzongatóbb megnyilvánulásai is.
– A közelmúltban, talán éppen a városmajori Szív- és Érsebészeti Klinika valamelyik műtőjében vagy az intenzív osztályán tartózkodva élet és halál között, feleségemet felkereste az akkor már beszélgetéseinkből sajtócikkeket készített, Nívó Díjjal kitüntetett „kutató” azzal, hogy menjen be a klinikára hozzám, írasson alá velem egy üres papírt – amely főlé majd Ő odaírja engedélyemet a Nemzeti Könyvtárban (OSZK) őrzött kézirataim kutatására, mert Ő (ti. Csapody Tamás) nem várhat arra, hogy felépüljek.
Az egyébként is kétségbeesett Erzsébet asszonynak még azt is elmondta, mint a Semmelweis Orvostudományi Egyetem munkatársa, biztos abban, hogy meg fogok halni, ezért a tudomány, a nyilvánosság érdekében is nyomatékosan kéri, a kutatási engedély megszerzését…
Barátaimmal, Kenedi János történésszel és a tragikus körülmények között életét vesztett erdélyi professzor asszonnyal, Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténésszel, sokkal szerényebb körülmények között élve, alkotva, egymás munkáját segítettük – publikációinkban inkább a másik eredményeit előtérbe helyezve.
Hősünk a szélsőjobboldal ikonjaként ismert, 1998 februárjában meghalt erdélyi gróf valóságos életét bemutató tanulmányom – a Ki menti meg Wass Albert lelkét? című publikáció – romániai megjelenését követően keresett fel, de akkor sem segíteni, hanem segítséget kérni.
S mert soha senkitől nem tagadtam meg, még betegen sem, a segítséget, rosszullétek közepette is diktáltam, hangszalagra mondtam számára azokat a történelmi eseményeket, melyekre – állítólagos tanulmányához – szüksége volt.
Akkor már a Jewish News Agency híranyagaiban, a Sofar zsidó hírportál cikkei között, a Szombat című folyóirat oldalain és számtalan helyen – főként az interneten – hozzáférhetőek voltak azok a tényfeltáró írások, melyeket illendően, elvárhatóan (a forrást, a szerzőt feltüntetve) bárki felhasználhatott, méghozzá ingyen, mert az aktív újságírói pályát befejezve soha, egyetlen orgánumtól sem kértem honoráriumot cikkeim, tanulmányaim közléséért vagy utánközléséért.
Bartus László, az Amerikai Népszava főszerkesztője volt az egyetlen úriember, aki tisztességesen honorálta a munkájához nyújtott segítségemet.
Most, amikor majd 2012. március első napján a budapesti Holokauszt Emlékközpontban bemutatják „Csapody Miklós könyvét” – legyen legalább egy olyan ember aki rám, a szakmánkban „négernek” ismert kutatóra is gondol majd.
Szemenyei-Kiss Tamás
Budapest
2012. február 19.
forrás
Oszd meg a cikket az ismerőseiddel!
